Vérpistike sárkányt lőtt, avagy miért sz*r a Skyrim
Az eredeti cikkem 2012 novemberében jelent meg a néhai Gamedroid.hu-n.
Egy éve jelent meg a Bethesda Softworks legendás Elder Scrolls-sorozatának ötödik része, az agyonhájpolt Skyrim. Kétségkívül játékos és szerepjátékos múltam legnagyobb csalódása volt Todd Howardék Skyrime, amivel a Bethesda pontot tett az Oblivion után még nyitva maradt mondat végére, hogy lehet e még mélyebbre süllyedni RPG-k terén. Igen, lehet. Bár a Skyrimnek sikerült felülmúlni az Obliviont, amely bugyuta karaktereivel, megvezetett történetszövésével, választások és következmények nélküliségével, szinthez igazított ellenfeleivel tényleg csak az akció-kalandjátékok szintjét súrolta. De sajnos a Skyrim sem lett sokkal több az elődnél, a Morrowindről pedig már ne is beszéljünk.
Még mielőtt követ vetnének rám a Skyrim-rajongók nem, nem azért írok így a vérpistikék erpégéjéről, hogy szándékosan szembe menjek millió ember véleményével, és hogy csakazértis leszóljam ezt a maszlagot sok magazinnal ellentétben, hanem mert ténylegesen nem csalódtam még ekkorát játékban, mint a Skyrimben. De miért is?
Az első csapás akkor ért, mikor évekkel ezelőtt megszellőztették, hogy a nordok országában, a havas, jeges, komor Skyrimben fog játszódni az ötödik rész. Nem volt elég Solstheim, a Bloodmoon kiegészítő a Morrowindhez, ami páratlan hangulatával igazából bőven eleget tett a nord rajongók elvárásainak? Sebaj - gondoltam - ettől még lehet zseniális és éretteb, mint a TES széria torzszülötte, az Oblivion. Csalódnom kellett. 2011 év végén rávetettem magam a Skyrimre, s bevallom elsőre elvarázsolt a hangulata, a grafika, a történet és valójában minden egyéb finomsága, amivel lekörözte az Obliviont. Aztán eltelt egy kis idő és a gyér karakterfejlesztés, a monotonitásba átvágó szüntelen dungeon crawl, a bárgyú karakterek szép lassan elvették a kedvem a játéktól.
Nézzük csak azt a híres karakterfejlesztési rendszert, amivel szemenköpték a szerepjátékosokat. Az anno Ken Rolston - (Socucius Ergalla, a breton manuszként megörökítve Morrowindben) - fejlesztette TES rendszer teljes egészében eltűnt a játékból. Helyette egy Torchlightot vagy bármelyik mezei akció-rpg-t megszégyenítő teljesen bugyuta rendszer került bevezetésre egy úgynevezett perk rendszerrel megtoldva, amit Todd Howard a Fallout perkrendszeréhez merészelt hasonlítani. Köszönő viszonyban sincsenek. A Skyrimben az a képességünk fejlődik, amit használunk, s ez így is van jól, elvégre ez az Elder Scrolls védjegye. Ellenben szinte minden alapadottság eltűnt, s szintlépésekkor életerőre, varázspontra vagy erőnlétre dobhatunk pontot, majd valamelyik képzettség perkjére egy pontot. S ezek a perkek messze nem a Fallout nagyszerű perkjei, hanem olyan primitív bugyutaságok, mint húha, tettél rá egy pontot, így húsz százalékkal többet sebzel tűzvarázslattal. Abszolút akció-rpg, mit több, annál ez egy lényegesen butább rendszer. Nincs mit böngészni a karakterlapon, nincs mit agyalni, hogy ugyan mire érdemes pontot tenni, nem lehet karaktert építeni, egyszerűen mész, gyilkolsz, gyorsan elosztod a pontokat, aztán gyilkolsz tovább. Nagyjából ennyi.
Ennek a rendszernek köszönhetően született meg az első karakterem, egy talpig nehézpáncélban settenkedő(!), egyik kezében karddal, másikban pusztító varázslattal gyilkoló csatamágus, aki mellesleg profi zárfeltörő(!). Szegényke, egy morrowindi nightblade-nek indult, dehát rá kellett jönnöm, hogy nem érdemes könnyűpáncéllal vagy ne adj isten varázslóruhával bíbelődni, ha egyszer a nehéz páncél jobban véd, s mivel hordom hát megszokom, így rohamosan nő benne a képzettségem és mivel a felszerelések nem amortizálódnak, hát üsse kő. Egészen 35. szintig bohóckodtam ezzel a karakterrel, mígnem rá nem untam és megformáltam egy erdei elf íjászt, aki hamarosan félisten lett, lévén a lopakodás és íjászat kombóval akár szintlépés nélkül is végigvihető a játék kis túlzással. Hála az AI-nak, még azt sem veszik észre, ha baltát állítassz a fejükbe, nem még hogy nyílvesszőt egy bokor mögül. Mellesleg ha elfogy a vesszőm, hát tüzifából hasítok helyettük újakat.
Emellett továbbra is személyiségzavarosak a karaktereink, ugyanis az én erdei elf íjászom légióparancsnokként a Dark Brotherhood bérgyilkosaként légiósokat is gyilkolt és még a császár életére is rátört. Igen lehet, bármit, csakúgy mint az Oblivionban, mikor Mester Mágusként a Tolvaj Céh nagymestere lettem, majd elloptam a már rég halott Mágus Céh-fejes varázsbotját a saját szobámból, mivel már én voltam a Máguc Céh feje, így én laktam ott, így nem volt nehéz belopakodni. Zseniális!
A fent leírtak alapján, akár John Cleese a Monty Pythonból is benne lehetne a stáblistában, mi több, ha a sztorit és a sík hülye AI-t veszem, lehet tényleg segédkeztek a veterán brit humoristák a Bethesdának. Az úgymond "epic" részek, melytől az egyszeri vérpistike garantáltan behugyoz, nálam azok is kiverték a biztosítékot, úgyhogy szánalmamban vagy nevettem, vagy könnyeztem. Vegyük főhősünket, akit az elején le akarnak fejezni. Az bevezetőben végül meglógunk egy általunk választott haverral, de hogy?! Hát úgy, hogy miközben őt püfölik az ellenfelek, engem le se köpnek, pedig nem hazudok, kétkezes pallossal csapkodtam a hátukat, de nem tűnt fel nekik. Ezután véletlen felgyújtottam a társamat, aki még csak fel sem szisszent és el sem küldött melegebb éghajlatra, hanem tovább szaladt, majd fél percenként megállt leskelődni és kérdezősködni, hogy követem e még, kiemelném, lángra kapott ruhával és négy nyílvesszővel a térdében. Már vártam mikor fordul be az egyik sarkon a legendás fekete lovag a Gyalog Galoppból, vagy lehet pont ő volt az. Na, ennyit az epikus kezdésről.
Tovább lehetne még szórakozni az elcseszett AI-n, ha csak azt vesszük, hogy az első sárkány leverésére flashmobot szerveznek a városkapunál, és nagyon komoly eligazítást kapnak a katonák a vagány sötét elf testőrnőtől, hogy hűha, most sárkány ellen megyünk satöbbi, satöbbi, de hála az idióta AI-nak, ennél a komoly résznél is beleköp a mézsörbe. Mivel minden járókelő, nem-játékos karakter hozzádszól ha kell, ha nem, hát az ilyen fontos részek sem maradnak kivétel nélkül. A nagy eligazítás közben egy kislány fogócskázni akar, egy nagymama arcpirító megjegyzéseket tesz rám, egy tahó nord meg feszt azt hangoztatja, hogy az ő családja mekkora király, az őrök meg nyílvesszőt kaptak a térdükbe. Igazából én már itt a boszorkányperre számítottam és vártam, mikor hozzák a mérleget kacsástul, boszorkányostul. Engem meg gyíkká változtattak, de már elmúlt. A végjátékról már nem is beszéljünk, mikor néhány részeg norddal vállvetve leordítjuk az égről a sárkányt a Valhalla, urambocsá' Sovngarde kapui előtt szédelegve. Engem egyszer még egy kigyúrt nord férfi is leszólított, hogy hát ő a férfiakat kedveli és mi lenne ha... nem vicc!
Összességében rendkívül gagyi az összkép ezen a téren az Elder Scrolls V-nél, ami nagy kár, mert hogy pozitívumot is írjak, a sztori és az atmoszféra ellenben páratlan. Tucatnyi ötletes, hangulatos és hátborzongató küldetést csempésztek bele a fejlesztők, mi több, tele van szerethető karakterekkel, a világkép kidolgozottsága, a politikai frakciók közti lavírozás, a fajok közti ellentét, a visszautalások egészen a Morrowindre pedig zseniális összképet adhatnának. De sajnos a fenti bekezdésekben felsorolt blőd bugyutaságok hazavágják az egészet.
Két karaktert húztam 30-40. szintre, egy hónapot lazán elvett az életemből, bizonyos helyekre, helyszínekre, küldetésekre nosztalgiával gondolok, de míg a Morrowind tíz év után is képes újat adni, képes a monitor előtt tartani elvétve, addig a Skyrim egy egyszeri sandbox kalandjáték, még véletlenül sem a szerepjátékosokra szabva. S erről mindent elmond az a tény, hogy a Skyrim után egyhuzamban végigtoltam a Witcher első és második részét, hogy kielégítsem szerepjátékos énemet, s bizony rá kellett jönnöm, hogy a Skyrim egy Witcher, Dragon Age, Divinity vagy Fallout szériához mérve egy gyerekes butaság minden tekintetben. Nagyon nagy kár érte. Ha csiszoltak volna az AI-n, ha nem viszik el ennyire akció-rpg irányba, ha több szociális interakciót tesznek bele, s legfőképpen normális karakterfejlesztést, talán az egyik legjobb szerepjáték születhetett volna meg a Bethesda műhelyében, de így nem más, csak egy fájdalmas nyílvessző a térdbe.
Nézzük csak azt a híres karakterfejlesztési rendszert, amivel szemenköpték a szerepjátékosokat. Az anno Ken Rolston - (Socucius Ergalla, a breton manuszként megörökítve Morrowindben) - fejlesztette TES rendszer teljes egészében eltűnt a játékból. Helyette egy Torchlightot vagy bármelyik mezei akció-rpg-t megszégyenítő teljesen bugyuta rendszer került bevezetésre egy úgynevezett perk rendszerrel megtoldva, amit Todd Howard a Fallout perkrendszeréhez merészelt hasonlítani. Köszönő viszonyban sincsenek. A Skyrimben az a képességünk fejlődik, amit használunk, s ez így is van jól, elvégre ez az Elder Scrolls védjegye. Ellenben szinte minden alapadottság eltűnt, s szintlépésekkor életerőre, varázspontra vagy erőnlétre dobhatunk pontot, majd valamelyik képzettség perkjére egy pontot. S ezek a perkek messze nem a Fallout nagyszerű perkjei, hanem olyan primitív bugyutaságok, mint húha, tettél rá egy pontot, így húsz százalékkal többet sebzel tűzvarázslattal. Abszolút akció-rpg, mit több, annál ez egy lényegesen butább rendszer. Nincs mit böngészni a karakterlapon, nincs mit agyalni, hogy ugyan mire érdemes pontot tenni, nem lehet karaktert építeni, egyszerűen mész, gyilkolsz, gyorsan elosztod a pontokat, aztán gyilkolsz tovább. Nagyjából ennyi.
Ennek a rendszernek köszönhetően született meg az első karakterem, egy talpig nehézpáncélban settenkedő(!), egyik kezében karddal, másikban pusztító varázslattal gyilkoló csatamágus, aki mellesleg profi zárfeltörő(!). Szegényke, egy morrowindi nightblade-nek indult, dehát rá kellett jönnöm, hogy nem érdemes könnyűpáncéllal vagy ne adj isten varázslóruhával bíbelődni, ha egyszer a nehéz páncél jobban véd, s mivel hordom hát megszokom, így rohamosan nő benne a képzettségem és mivel a felszerelések nem amortizálódnak, hát üsse kő. Egészen 35. szintig bohóckodtam ezzel a karakterrel, mígnem rá nem untam és megformáltam egy erdei elf íjászt, aki hamarosan félisten lett, lévén a lopakodás és íjászat kombóval akár szintlépés nélkül is végigvihető a játék kis túlzással. Hála az AI-nak, még azt sem veszik észre, ha baltát állítassz a fejükbe, nem még hogy nyílvesszőt egy bokor mögül. Mellesleg ha elfogy a vesszőm, hát tüzifából hasítok helyettük újakat.
Emellett továbbra is személyiségzavarosak a karaktereink, ugyanis az én erdei elf íjászom légióparancsnokként a Dark Brotherhood bérgyilkosaként légiósokat is gyilkolt és még a császár életére is rátört. Igen lehet, bármit, csakúgy mint az Oblivionban, mikor Mester Mágusként a Tolvaj Céh nagymestere lettem, majd elloptam a már rég halott Mágus Céh-fejes varázsbotját a saját szobámból, mivel már én voltam a Máguc Céh feje, így én laktam ott, így nem volt nehéz belopakodni. Zseniális!
A fent leírtak alapján, akár John Cleese a Monty Pythonból is benne lehetne a stáblistában, mi több, ha a sztorit és a sík hülye AI-t veszem, lehet tényleg segédkeztek a veterán brit humoristák a Bethesdának. Az úgymond "epic" részek, melytől az egyszeri vérpistike garantáltan behugyoz, nálam azok is kiverték a biztosítékot, úgyhogy szánalmamban vagy nevettem, vagy könnyeztem. Vegyük főhősünket, akit az elején le akarnak fejezni. Az bevezetőben végül meglógunk egy általunk választott haverral, de hogy?! Hát úgy, hogy miközben őt püfölik az ellenfelek, engem le se köpnek, pedig nem hazudok, kétkezes pallossal csapkodtam a hátukat, de nem tűnt fel nekik. Ezután véletlen felgyújtottam a társamat, aki még csak fel sem szisszent és el sem küldött melegebb éghajlatra, hanem tovább szaladt, majd fél percenként megállt leskelődni és kérdezősködni, hogy követem e még, kiemelném, lángra kapott ruhával és négy nyílvesszővel a térdében. Már vártam mikor fordul be az egyik sarkon a legendás fekete lovag a Gyalog Galoppból, vagy lehet pont ő volt az. Na, ennyit az epikus kezdésről.
Tovább lehetne még szórakozni az elcseszett AI-n, ha csak azt vesszük, hogy az első sárkány leverésére flashmobot szerveznek a városkapunál, és nagyon komoly eligazítást kapnak a katonák a vagány sötét elf testőrnőtől, hogy hűha, most sárkány ellen megyünk satöbbi, satöbbi, de hála az idióta AI-nak, ennél a komoly résznél is beleköp a mézsörbe. Mivel minden járókelő, nem-játékos karakter hozzádszól ha kell, ha nem, hát az ilyen fontos részek sem maradnak kivétel nélkül. A nagy eligazítás közben egy kislány fogócskázni akar, egy nagymama arcpirító megjegyzéseket tesz rám, egy tahó nord meg feszt azt hangoztatja, hogy az ő családja mekkora király, az őrök meg nyílvesszőt kaptak a térdükbe. Igazából én már itt a boszorkányperre számítottam és vártam, mikor hozzák a mérleget kacsástul, boszorkányostul. Engem meg gyíkká változtattak, de már elmúlt. A végjátékról már nem is beszéljünk, mikor néhány részeg norddal vállvetve leordítjuk az égről a sárkányt a Valhalla, urambocsá' Sovngarde kapui előtt szédelegve. Engem egyszer még egy kigyúrt nord férfi is leszólított, hogy hát ő a férfiakat kedveli és mi lenne ha... nem vicc!
Összességében rendkívül gagyi az összkép ezen a téren az Elder Scrolls V-nél, ami nagy kár, mert hogy pozitívumot is írjak, a sztori és az atmoszféra ellenben páratlan. Tucatnyi ötletes, hangulatos és hátborzongató küldetést csempésztek bele a fejlesztők, mi több, tele van szerethető karakterekkel, a világkép kidolgozottsága, a politikai frakciók közti lavírozás, a fajok közti ellentét, a visszautalások egészen a Morrowindre pedig zseniális összképet adhatnának. De sajnos a fenti bekezdésekben felsorolt blőd bugyutaságok hazavágják az egészet.
Két karaktert húztam 30-40. szintre, egy hónapot lazán elvett az életemből, bizonyos helyekre, helyszínekre, küldetésekre nosztalgiával gondolok, de míg a Morrowind tíz év után is képes újat adni, képes a monitor előtt tartani elvétve, addig a Skyrim egy egyszeri sandbox kalandjáték, még véletlenül sem a szerepjátékosokra szabva. S erről mindent elmond az a tény, hogy a Skyrim után egyhuzamban végigtoltam a Witcher első és második részét, hogy kielégítsem szerepjátékos énemet, s bizony rá kellett jönnöm, hogy a Skyrim egy Witcher, Dragon Age, Divinity vagy Fallout szériához mérve egy gyerekes butaság minden tekintetben. Nagyon nagy kár érte. Ha csiszoltak volna az AI-n, ha nem viszik el ennyire akció-rpg irányba, ha több szociális interakciót tesznek bele, s legfőképpen normális karakterfejlesztést, talán az egyik legjobb szerepjáték születhetett volna meg a Bethesda műhelyében, de így nem más, csak egy fájdalmas nyílvessző a térdbe.
